Itt van az ősz...

Üdv bárkinek, aki esetleg elkezdi olvasgatni ezt a blogot. :)
Úgy gondoltam, hogy az első bejegyzésemet az ősznek, vagyis inkább az őszi természetnek szentelem. Na nem kell valami magasröptű elmélkedésre számítani, egyszerűen csak a mai napon tettünk egy nagyon kellemes sétát az erdőben, és rácsodálkoztam az őszi természet sokszínűségére.
Elgondolkodtam azon, hogy az emberek gyakran az őszt az elmúlással, a szomorúsággal azonosítják, pedig szerintem legalább olyan gyönyörű évszak, mint bármelyik más. Ezt bizonyítandó, a mai kis túránkat annak rendje módja szerint dokumentáltam is az alábbi képekkel.

 

A mai túra közben - miközben nézelődtem - eszembe jutott az egyik kedvenc versem, amit még oviban, vagy általános iskolában tanultunk (az utolsó hárm versszak kivételével, mert azt nem tanultuk), ezért gondoltam megosztom, hátha másban is kellemes érzéseket ébreszt az olvasása.

Petőfi Sándor
ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA...
 

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
 

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
 

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
 

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
 

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
 

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
 

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -
 

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
 

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
 

Erdőd, 1848. november 17 - 20.

Szóval - többek között - szeretek, szeretünk túrázni. Engem inkább a magasabb vidékek vonzanak, de időről-időre igyekszem megtalálni a szépséget és az egyediséget az itthoni, alacsonyabb vidékeken is.
Igyekszem nyitott szemmel és szívvel járni, felfedezni a körülöttem lévő világ szépségeit. Mondjuk  ez nem volt mindig így... tini koromban például halálosan unalmasnak tartottam volna az olyan "időpocsékolást", mint unalmas erdőkben hosszadalmasan sétálgatni vagy netalán megeröltetőbb, kimerítőbb magashegyi túrákat végigcsinálni. De hát mit lehet tenni, az ember öregszik, a húszas évei végére már minden napot ajándéknak tekint (nem), de én azért szeretném így megélni a dolgokat. 

A lényeg az, hogy túrázni, várost nézni, utazni menő, a saját lakhelyünket újra és újra felfedezni még menőbb, úgyhogy jó szívvel javaslom mindenkinek, akárhol is éljetek, hogy nézzetek a lábatok elé, a fejetek fölé, igenis csodálkozzatok rá a világra és az egészen apró dolgokra is.

És legyünk minden napért nagyon hálásak. :) 💕🙏